Már sok éve terveztem, hogy telelőterületen is próbálok adatokat, képanyagot gyűjteni parlagi sasokról és más ragadozókról, de sajnos ez az utóbbi években nem jött össze, különböző okok miatt.
Idén viszont a Bonni Egyezmény Ragadozómadár-védelmi Alegyezményének első ülése Abu Dhabiban, az Egyesült Arab Emírségekben alkalmat adott arra, hogy meglátogassam (sajnos egyedül) a Nyugat-Paleartikum talán egyik legfontosabb és leglátványosabb ragadozómadár telelő helyét, a szomszédos Ománt.
Miért Omán?
A 309,000 km2 területű ország 99%-a az Arab-félsziget elképesztő nagyságú sivatagi területeihez tartozik, egyben közvetlenül a világ egyik legfontosabb madárvonulási útvonalán, az afrikai-eurázsiai madárvonulási útvonalon fekszik. Ezért Ománban nemzetközi szinten is jelentős telelő és gyülekezőhelyek találhatók a vonuló közép-ázsiai madárállományok számára, beleértve természetesen a ragadozókat is.
Sok utazónak valószínűleg abszurdan hangzik, hogy a ragadozómadár kutatók számára a vonulási/telelési időszak alatt a legfontosabb ’desztinációk’ közé tartoznak az ország szeméttelepei. Ez azért van, mert a környező sivatagi, félsivatagi területek gyenge táplálékkínálatához képest, a szerveshulladék-lerakók a dögevők (gólyák, keselyűk, sasok, varjú-félék) számára jelentős táplálékforrást biztosítanak. Ezek a helyek igen sok madár számára teszik lehetővé, hogy eljussanak az afrikai telelő területekre, illetve, hogy átvészeljék a térségben a telet.
December 12-én érkeztem meg a fővárosba, Muscat-ba. A következő néhány napot Muscat térségében, Faisal Lamki (faisal.lamki@yahoo.com) barátomnál töltöttem, aki egyébként az Al Qurm park közvetlen közelében kitűnő szállást kínál elsősorban azoknak, akik külföldiként Omán természeti értékeit kutatják.
A vonulási időszak már elmúlt, ezért nagyjából a telelő ragadozó fajokra/mennyiségekre számítottam. Muscat térségében meglátogattam az ismét áthelyezett al amarat-i és a Qurayyat közelében fekvő szeméttelepeket. A fajösszetétel szempontjából ezeken a dögkeselyű (Neophron percnopterus) dominált (minimum 120 egyeddel az al amarati telepen), de kis számban előfordultak pusztai (Aquila nipalensis), parlagi (A. heliaca) és fekete sasok (A. clanga) is.
December 15-én levezettem Dhofar régióba. Az 1030 km-es út során a sík kősivatagban nagyon kevés madarat (pacsirtákat és hantmadarakat) láttam, bár többnyire a vezetéssel voltam elfoglalva.
Délen, két szeméttelep mellett (Thumrayt és Raysut) ellátogattam a Wadi Dharbat-ba és a Tawi Attair víznyelőhöz is.
A legnagyobb, Raysut-i szeméttelepen a sasok számát minimum 250-re becsültem. Többségük itt is pusztai sas volt, 6-8 parlagi és 3-4 fekete sassal együtt.
A madarak a közép-európai ragadozókhoz képest nagyon bizalmasak voltak, de itt sem volt gyakori, hogy 30 méternél közelebb bevártak volna. A sasokat késő délután felváltották a fehér és Abdim gólyák több százas csapatai.
Az egyik ivóhelyen találtam egy elpusztult pusztai sast.
A Wadi Dharbat erdei a vizeket övező fák kivitelével a száraz évszakban levetik lombjukat, ezért a terület téli aspektusát mutatta, ami érdekes volt a 30 fokos nappali hőmérsékletben. A reggeli órákban viszonylag jó sas mozgás volt a területen, másfél óra alatt 17 sast láttam 5 Aquila fajból.
A tawi attair-i víznyelő a Nyugat-Paleartikum valószínűleg egyik legjobb lehetőségét biztosítja a héjasas fotózáshoz. A kb. 200 méter mély, és ugyanilyen átmérőjű víznyelőben fészkel egy pár héjasas, amelyek láthatóan hozzászoktak a kiépített betekintőn álldogáló látogatókhoz (és fotósokhoz). Ezek a madarak a spájzban laknak, amíg figyeltem őket többször rázuhantak a víznyelőben élő szirti galambokra.
Bár többnyire egy közeli fa takarásában, de többször köröztek fölém 30-40 méter távolságban, illetve üldögéltek a víznyelő szemközti falán, fáin.
A víznyelő egy platón helyezkedik el, ami jelentős háziállat állományt tart el. Ragadozók szempontjából érdekes terület volt. Itt figyeltem meg az út egyetlen amuri vércséjét (Falco amurensis), de volt füles keselyű is, illetve más fajokkal együtt több parlagi sas is. Külön kiemelendő, hogy láttam két, szorosan együtt mozgó öreg parlagi sast!
Összefoglalva: mindössze 15 ragadozó madárfajt láttam a hét terepnap alatt, ezek a következők voltak: barna kánya (Milvus migrans), dögkeselyű (Neophron percnopterus), füles keselyű (Torgos tracheliotus), barna rétihéja (Circus aeruginosus), karvaly (Accipiter nisus), keleti darázsölyv (Pernis ptylorchinchus), fekete sas (Aquila clanga), pusztai sas (Aquila nipalensis), parlagi sas (Aquila heliaca), törpesas (Aquila pennata), héjasas (Aquila fasciata), kígyászölyv (Circaetus gallicus), halászsas (Pandion haliaetus), vörös vércse (Falco tinnunculus), amuri vércse (Falco amurensis). Több fajról sikerült értékelhető, egyedi fotót készíteni, amelyek egyrészét betettem az Új képek galériába.
Nem láttam ölyveket, sem nagy sólymokat, sem baglyokat, és csak egy-egy Accipiter és Circus faj volt.
Viszont az egész út rendkívüli, felejthetetlen élmény volt, a telelő madarak, a megunhatatlan formakincsű sivatag, a kókuszpálmás tengerpartok, és a többi élőhely, az emberek és az egész ország.
Az utat sokan segítették, de külön köszönet jár Gábor (Papp), Nick Williams, Faisal Lamki és Mike McGrady és természetesen családom önzetlen segítségéért!
Köszönöm, és egyben hasonló élményeket kívánok mindenkinek 2013-ban!
Üdv: András
One Comment
kibaszott jó hely Omán… még lehet visszamegyek, fiamnak egy kapcsolata mint kiderül ott nyitott egy terepjáró kölcsönzőt, tetősátras megoldással…
BUÉK!
Balázs
[Reply]